Szeretem az életet,
De nemrég még nem szerettem.
Mindenki csak bántott,
Rám senkise vigyázott.
Gyűlöltek és megvetettek,
De lehet hogy csak én képzeltem.
Azt mondják, szeretnek,
Pedig én ezt nem érzem.
Te soha nem mondod, hogy szeretsz,
Kezdem látni, hogy eltévedtem.
Egy sűrű sötét erdőben,
S ebből kiút nincsen.
Látom a varjakat és a hollókat,
Csak arra várnak, hogy feladjam.
Kívül nem látszik de belül már meghaltam,
Belőlem minden szép és jó kihalt.
Lelkem szebbik része már nem él,
Mert te voltál az, ki megöltél.
Fáj minden szó,
Mi rólad szól.
Még mindig szeretlek, de tudom,
Benned is csalódnom kell sajnos.
Az erdő végén ott a fény,
Nincs más nálam csak egy kép.
Te vagy rajta és fölötted a tiszta ég,
Nemrég tűzre dobtam az óta ég.
Futok, futok egyre, csak rohanok,
Lehet, hogy örökre itt maradok?!
Ki akaROCK jutni innen! -üvöltöm,
Vigyetek ki innen! –könyörgök.
Itt állok előttem egy szakadék,
Mit érzek el nem, tudom mondani.
Nem! Nem! Nem!
Ez így nem mehet tovább.
Nem lehet így vége,
Ez így nem élet.
Nekem más lesz a végzetem,
Nem ezt az életet szánták nekem.
De a fájdalom mi szívem nyomja,
Egy teher mely megroppantja azt.
Eszembe jutsz te, tudom, hogy nem szeretsz,
De én igen, s az érzés miatt nem adom fel.
Most már azért se!
Élnem kell. azt hiszem.
Tovább megyek a fény felé.
Igenis van remény,
Minden mélypontból van kiút.
Csak tudni kell ki az, aki kihúz.
Engem kihúztak bár nehéz volt,
Hálás vagyok.
Örülök hogy kihúzott,
Most boldogabb vagyok.
Már érzem, hogy szeretnek,
De gyanakvónak kell lennem.
Hangosan felkiáltok!
Ez csak egy álom volt, egy rém álom.
Mégis olyan, mint az életem,
Szomorú és kegyetlen.
Ha egyszer álmodok szépet,
Azt kívánom, hogy ne ébredje fel többet.