Ki mondta, hogy az élet szép?
Nem tudom pedig csak csupa szenvedés…
A sok fájdalom, ami mindenkit ér
Nem süt már a napfény
Minden nap sötétség vesz körül
De minden szörnyű dolog közül,
Az a legrosszabb, h mi emberek
Nem törődünk rajtunk kívül senkivel
Önzőek vagyunk mindannyian
Bántjuk, akit szeretünk, fiainkat
Szüleinket, testvéreinket
Kik felneveltek vigyáztak ránk
Mi meg így köszönjük meg? Ez a hálánk?
Elég szégyen ez emberek…
Könyörgök! Hisz mind emberek vagyunk
Mért nem tartunk össze? Így csak meghalunk
Abban a szennyben, amit magunknak csinálunk,
S a gyűlöletben, ami teljesen felemészt minket
Hogy levegőnek nézünk más embert
Akinek pedig csak segíteni kéne
Hogy újra “normális” életet élhessen
De mi nem! Nem segítünk senkin csak magunkra, gondolunk
Önzőek igen és gonoszak vagyunk…
A szívünkben már nincs az, ami rég volt
Az a láng, hogy felelőséggel tartozunk egymás iránt
Nem vagyunk mások csak emberi állatok
Tudunk beszélni, alkotni, és mellette rombolni…
Sok a kárörvendő, a szenvedő
Mért kell a másikat bántani? Azért mert nem “te” hanem ”ő”?
Nem értem… azért mert ő más már egyből rossz is?
Jó érzés lehet a másikat szenvedni, látni
Ahogy az állásáért vagy a házáért vagy esetleg az életéért küzd?
Én is kárörvendő vagyok, mint mindenki, kihűlt…
Sok ember szíve, mint a hideg acél
A kemény nehéz szívük mint a nehézfém